“Úristen, de helyesek!”  Nagyjából ez volt az első reakciónk hasonkorú kolléganőmmel, amikor besétáltunk adott egyetem szakkollégiumába, hogy két maréknyi Z generációs fiatallal beszélgessünk arról, hogy miben is van elakadásuk, miként tudja egy team coaching ülés támogatni őket.

Közvetlenség, cenzúrázatlan, már-már nyersességbe hajló őszinteség, lelkesedés és határtalan nyitottság.  Ezek a jellemzők szerepeltek az első diagnózison.  Csiszolatlan gyémántok. Messze a túltrénelt menedzserektől, akik már mindent is tudnak együttműködésről, projektmenedzsmentről, vagy éppen kommunikációs stratégiákról.  Az elakadás innentől kezdve pont annyira volt megfoghatatlan, mint a napsugár.  Egy csapat csecsemőnek alig huszonévesnek, minden vicc, de legalábbis minden eszköz új, abba viszont akkora elánnal vetik bele magukat, hogy a team coaching során még az állunk is leesett.  A szokásos feladat, ami a leírás szerint tizenhat, a gyakorlatban tizennégy perc alatt teljesíthető, nekik alig kilenc perc alatt lett kész, majdnem tökéletesen.  

A team coaching folyamatban a Z generáció minden sztereotípiáját hozták és még sokkal többet is:

• okosak voltak és gyakorlatiasak (valószínűleg azok is maradtak, így pár nap elteltével),
• fejlett problémamegoldó képességgel bírtak,
• jó figyelemmegosztás (hol egymásra, hol a telefonra) mellett. 

Hogy ők mit vittek magukkal az ülésről, majd a visszajelző kérdőívből kiderül, én azonban – közel sem reprezentatív minta alapján – ráeszméltem, hogy nincs itt kérem semmi látnivaló, kutatások, munkaadói rettegés a másik generáció(k)tól ide vagy oda. Mert mégis mi lesz, ha nincs csocsóasztal, babzsák, rugalmas munkaidő, meg home-office? Ennek egy részét amúgy is megoldotta az a bizonyos vírus, ezúton köszönjük. Az egyetlen valódi tényező, amit nem kellene elfelejteni, hogy a Z generáció tagjai szemérmetlenül fiatalok.  Van belőlük otthon három, így talán hiteles, ha kimondom, akkor is, ha csak az egyik érett (nagyjából) a munkaerő piacra. 

Ezek a fiatalok valóban nincsenek túltrénelve, nem tudnak még projektmenedzsmentről, időgazdálkodásról, kommunikációs stratégiákról, ellenben nyitottak és tisztelettudók, akkor is, ha tegeződnek. Kíváncsiak, hogy mit tanulhatnak az “öregektől”, leginkább magukról. Ideális esetben beépítik a látottakat, hallottakat, vagy (kis szerencsével csak magukban) kiröhögik és teljesen mást csinálnak.  Rácáfoltak arra a feltételezésre is, hogy nem jól kommunikálnak, azt is sms-ben, WhatsAppon vagy Messengeren és maximum emojikkal, amit aztán jól félreértenek.  Képesek voltak egymásra reflektálni, anélkül, hogy egymás torkának estek volna, sőt.  Megengedtek maguknak valódi, sebezhető pillanatokat a társaik előtt és tudtak úgy pozitív pletykálni, hogy még az én szemem is bepárásodott.

Hogy szabad-e három saját és nyolc-kilenc idegen “gyerek” alapján következtetni a teljes Z generációra?  Aligha.  Mégis, ha azt vallom, hogy a nézőpontom teremti a valóságomat (Tudom, tudom, rózsaszín a szemüvegem.  Meg a cipőm is néha, de az egy másik kérdés.), akkor haladjunk tovább kérem, nincs itt semmiféle látnivaló.

Aki nem csak team coaching esettanulmányt, hanem tudományosat olvasna róluk, kezdheti a Deloitte egy kutatásával.  Mondjuk itt.