Szójátékkal akartam kezdeni, beachbody helyett bicsbádi (fontos az „i” rövidsége) címet adva a bejegyzésnek, de nem azért, mert olyan k**va jól nézünk ki.  Úgy általában. Persze te vigyázol rá, tömöd vitaminokkal, sportoltatod, kenegeted ezzel, meg azzal. Te jól vagy. Csak van egy csomó mindenki más, akikkel mostanában szóba elegyedtem és akik előbb-utóbb rákezdtek arra, hogy ez sem jó, meg az sem jó.  A test mumus, de minimum faragni való, itt nagy, ott kicsi, itt szúr, ott fáj, és nem, vagy csak kínkeservesen változik.  Idén nyáron már csak abból főzhetünk, ami van, maximum a 2023-as szezonra tudunk gyúrni, de, ahogy a tanult angol mondja, nem sírunk a kiömlött tej felett, viszont beszélhetünk a testről. Ha már így szóba került.

Tudtad, tudtad, csak nem sejtetted.

Belegondoltál már abba, hogy miként is változik a tested?  Hogy hány esetben formálják a nézőpontjaid?  Hányszor mondod magadnak, hogy nagy a feneked?  Kicsi a melled?  Hogy a PMS tünetek minden hónapban padlóra küldenek?  Vagy, hogy a bort bírod, de egy tequila már kiüt?  Hogy a tejterméktől mindig hasmenésed van?  A tested pedig fogja magát és szót fogad.  Marad akkora, amekkora, olyan tünetekkel, amilyeneket rendeltél magadnak. Hányszor van az, hogy ha mozogni kezdesz, az jár a fejedben, hogy olyan izomlázad lesz utána, hogy le sem tudsz ereszkedni majd a WC-re?  És tessék, másnapra ott van.  Máskor pedig ide nekem az oroszlánt is mentalitással csinálsz meg teljesen új gyakorlatokat az edzőteremben és azok az izmaid, amik korábban hírből sem ismerték a tréninget, maximum finom fáradtsággal jelzik, hogy meg lettek dolgoztatva, de amúgy köszönik szépen, jól vannak. 

Én sosem csináltam ilyet.  Leginkább akkor nem csináltam, amikor hosszú évek után visszatértem a súlyok közé.  Másnap nemhogy leülni nem tudtam, de a karomat sem bírtam felemelni.  (Éljen a gyerekes anyalét, ahol van, aki segít bekapcsolni a melltartót.)  Egy adott, sírás közeli pillanatban villant be, hogy mást sem mondogattam magamnak és az edzőmnek, hogy “Ez fájni fog!” és, hogy “Olyan izomlázam lesz, hogy még!”.  Hát lett.  Azóta nem volt, pedig az edzőm minden egyes alkalommal kiszipolyoz. A különbség annyi, hogy már nem mondogatom magamnak, hogy fájni fog.  Azt annál inkább, hogy milyen jó is nekem, hogy végre teszek magamért, olyat, amit szeretünk.  A testem és én.

Mit imádsz abban, hogy a tested olyan, amilyen?

Az Access Consciousness egyik legbicska- és térnyitogatóbb kérdése a “mit imádsz ebben?”.  Abban a formában, amiben létezel most.  Csak nézz rá, milyen nézőpontjaid vannak, miket működtetsz, hogy azt a testképet tartsd fent, amit a tükörben látsz. Most mondhatod, hogy dehogy imádod, hiszen azon vagy, hogy megváltoztasd, átalakítsd, de igaz ez?  Létrehoztad, fenntartod, a választásaiddal teremted.  Folyamatosan.  Ha ezt (f)elismered, akkor arra is rá tudsz nézni, milyen más választásokat kell hozzál ahhoz, hogy változz, hogy olyanná formálódjon a tested, vagy olyan állapotba kerüljön, amilyennel boldog vagy.  És itt jön az érdekes része a dolognak, mert hagyhatod, vagy inkább, hagynod kell magad meglepni.  Nyitottnak lenni bármire, az újra, ami a változáshoz hozzájárulhat. 

Mi van például akkor, ha a tested két napig csak azt kéri, ami eddig tiltólistás volt?  Töpörtyűt, szalonnával és tojással, mellé egy adag csírát és zöldséget olíva- és tökmagolajjal.  Kenyér nélkül.  A múltra és berögzült nézőpontokra támaszkodó elme szimplán lehülyéz.  Választhatod, hogy igazat adsz neki és mész a szokásos zabkásával, vagy vehetsz egy nagy levegőt és egy nagy adag töpit a tányérodra.  Utóbbi esetben előfordulhat, hogy életed legjobb reggelijeit eszed majd.  Ez sem velem történt, csak hallottam olyan valakiről, aki hallott valaki másról, aki…  (Ketózós ismerősök most biztos bólogatnak, hogy nincs ebben semmi újdonság, a koleszterinszintemért aggódóak meg fogják a fejüket. Az edzőmet inkább meg sem kérdezem.)  

Mi kell a testnek?

És még egy gondolat.  Hányszor hallottál az éhező afrikai gyerekekről a szüleidtől, miközben odébb kotortad a spenótot, hogy kevesebbnek tűnjön?  Hányszor gyűrted le az utolsó utáni falatot is az étteremben, csak azért, mert már kifizetted?  Akkor is, ha már a füleden jött ki?  Hányszor mentél el futni, mert most mindenki fut és bár megcsináltad, igazából nem esett jól?  Vagy kezdtél el csak azért sportolni, mert azt érezted, kell, hogy úgy nem vagy jó annak a másiknak, ahogy vagy?  És akkor azt a kérdést csak halkan teszem fel, hogy hányszor mentél bele úgy szexuális kapcsolatba, vagy valami új kapcsolódó játékba (?), hogy igazából nem akartál?  Vajon tisztelted ilyenkor a testedet?  És a másik, aki elvárt bármit is tőled – legyen szó szülőkről, nagyszülőkről, barátról, a párodtól – igazából odafigyelt rád, tisztelte azt, aki épp vagy?  Költői kérdés volt, hagyom, hogy megválaszold magadnak. Abból indulunk ki, amit belénk vertek, amit megtanultunk, megtapasztaltunk, miközben a szent Grál ott van a kezünkben.  Meg a lábunkban. A mellkasunkban.  A zsigereinkben.   

Mi lenne, ha a berögződéseid helyett tényleg elkezdenéd figyelni, amiről suttog a tested?  Vagy éppen ordít?  Mondjuk egy kiadós napallergiával, amikor sorozatban az ötödik nap pakolod ki negyven fokban a tűző napra.  Az elég hangos talán.  Vagy amikor megfájdul a fejed, épp csak annyira, hogy ne kelljen ágyba bújni a partnereddel?  Vagy, amikor teljesen irracionális módon előételt kér csak az étlapról és a tányérról is csak az ecetes hagymát akarja megenni?  Ha eddig minden nap futottál, de most inkább csak nyújtana?  Ne adj isten, pihenne pár órát?

Lehet, hogy meglepnéd, ha végre meghallgatnád.  És aztán hagyhatnád magadat is meglepni, azzal, ahogy reagál.  Még az is lehet, hogy kiderül, a vágyott alakuláshoz nem kell vért izzadni, hanem mehet könnyedén is.  Megpróbálnád?