Mezítláb indult el a strandról, ahol az egész napot töltötte. Üdítő volt a víz a kánikulában, akkor is, ha elkapott egy-két panaszkodó megjegyzést, hogy a közel harminc fokos Balaton minden csak nem hűsítő, de leginkább húgymeleg, bezzeg a sör. Utóbbi nem izgatta, előbbin csak mosolygott és úgy érezte, direkt neki melegedett fel ennyire a tó, tudván, hogy hideg vízbe még a lábujjait sem mártja bele. Azokat a lábujjakat, amiket már igencsak újra kéne lakkozni, gondolta.
Rég hanyagolta már el magát ennyire, már ha a hanyagolás mértékét a társadalmilag elfogadott normákhoz mérte. Bő másfél centis lenövése még talán nem volt annyira vészes, hogy bántsa a szemet, elvégre nem feketéről festetett platinaszőkére, de messze nem volt frissen fodrászolt. A víz és a nap ráadásul természetes melírcsíkokat szívott a hajába, teljesen véletlenszerűen, elfedve az itt-ott felbukkanó ősz szálakat. A lábujjain megkopott a tűzpiros lakk, de azt általában jótékonyan takarta a cipő. A vízben meg ki látja, ugyebár. Azért, ha letelik a szabadság, bejelentkezik a pedikűröséhez, határozta el, és felfrissítteti a pirosat. Vagy feketére festeti. Esetleg franciásra. Még nem döntötte el. És a kozmetikusát is felhívja majd. Tulajdonképpen egészen szerencsésnek érezte magát, hogy egyedül van és nem feltétlenül muszáj olyan közönséges dolgokkal foglalkoznia, mint a szőrtelenítés, hanem elmerülhet a buddhizmusban, meg a mindfulnessben, amúgy is eltakarja a póló és a hosszú nadrág azokat a szálakat, amiket az evolúciónak réges-rég le kellett volna koptatnia a lábszáráról, a hónaljáról, meg egyéb helyekről. A strandon persze át kellett esnie a tűzkeresztségen. Még most, másfél hét után is azt érezte, hogy minden egyes ember, úgy négyszázharminckét kíváncsi szemszempár, a lábán található szálacskákat nézi meredten, aztán elengedte. Ment a narancsbőr felett érzett szégyen mellé a kukába és úgy döntött, inkább gyakorolja az itt és mostot, ahogy abban a könyvben olvasta, amit a szálláson felejtett.
5-4-3-2-1
Lássuk csak, kezdett el megszámolni öt dolgot, amit látott: a tihanyi apátság alatt feszülő hófehér vitorlákat, a szélben hajladozó nádat, a vízibicikliről bombát – bezzeg az ő idejében még seggesnek hívták – ugró gyerekeket, a parti szikla mellett elúszó kacsákat és a vízisikló vidáman kibukkanó fejét, az egyre nagyobb halmokba tömörülő felhők közül felsejlő kékséget. Tiszta giccsparádé, gondolta, de milyen szép.
Aztán négy különféle hangot sorolt fel: a sziklákon megtörő hullámok csobogását, a szomszédos padon beszélgető házaspár halk duruzsolását, a nád susogását, az általános strandzajt, amiben mindig olyan jókat tud relaxálni.
Három testérzet jött: a tűzforró beton, ami még a törölközőn keresztül is melegítette alulról, az égő bőr a lábszárán, nem is sejtette eddig, hogy allergiás az iszapra, vagy a hínárra, ami a minap finoman megcirógatta a víz alatt és féltenyérnyi vörös foltokat varázsolt a vádlijára, végül a füle mögül meginduló izzadtságcsepp csiklandóssága a nyakán.
Most szagokat keresett, kettőt, és talált is: a tó víz- és a vattacukor émelyítő, egyben csábítóan édes illatát.
Utolsónak egy íz, ez könnyen ment: a kávé kesernyéssége a nyelve két oldalán.
Elmosolyodott. Ennél jobban nem is lehetne a pillanatban, de most talán mégis felmenne inkább a szállására, hogy kimossa a Balatont a hajából, feltegyen egy hidratáló fátyolmaszkot az arcára és kicsavarja a testápolós tubusból a maradék aloe verás csodát, ami hidratálja napégette bőrét, kicsit pihen, majd felvesz egy szigorúan ápoló és eltakaró outfitet és elmegy vacsorázni. Mezítláb indult el a strandról, felfelé a hegyen.
A másfél kilométeres séta alatt folyamatosan tudatosította magában, hogy forró a beton, nyom a macskakő, szúr a kavics, hogy a nap még mindig éget, a mellette elhúzó tűzpiros Ferrarinak kedélyesen brummog a motorja, a nyári orgona és a levendula illata őt is csalogatja, nem csak a pillangókat, hogy a szomszéd németjuhász ugatásával még mindig a frászt hozza rá. Észre sem vette, hogy míg ment, folyamatosan itt volt és most.