Az elmúlt napokat az Anatomy of a Scandal (Egy botrány anatómiája) című Netflix minisorozat bűvöletében töltöttem.  Sienna Miller végre színésznő lett nálam, kilépett a Jude Law exneje szerepből, akit a dadussal megcsaltak.  Persze, biztos volt más szerepe is, amiben nem láttam, ez az én hiányosságom.  Persze, a filmnek közel sem Sienna Miller átkeretezése volt a lényege, hanem az erőszak, ami vagy az, vagy nem.  Hogy volt-e beleegyezés az aktusba, vagy sem.  Azaz, megfordítva, volt-e egyértelmű nem, vagy nem.  Én pedig azon kezdtem el gondolkodni, hány esetben mondunk, vagy éppen nem mondunk, nem úgy mondunk, hisszük, hogy mondunk, vagy mondanunk kellene nemet.  Csak épp nem tesszük, ilyen-olyan okokból.  És most már elkanyarodnék az erőszaktól, egyszerűen beszéljünk csak a nemről.

Miért nem mondunk nemet?

Számtalan oka lehet az igenlésnek.  Alapvetően félünk, pedig a nem – ellentétben a medvével – nem öl meg.  A medve igen.  Vagy nem, de ahhoz minimum Leonardo DiCaprionak kell lennünk, ha már maradok a filmes analógiánál.  És hogy mi mindentől félhetünk?  A lista szinte végtelen.  Hogy megharagszik a másik.  Hogy elveszítünk valamit.  Embert. Bizalmat.  Kapcsolatot.  Hogy lustának tartanak.  Hogy elszalasztunk egy lehetőséget.  Hogy mit fog gondolni rólunk a másik.  Meg a falu népe.  És a végén akkor is az igen szalad ki a szánkon, vagy legalábbis bennszakad a szó, amikor belül üvölt a nem.  És választunk valami olyat, amire nem, vagy nem úgy vágyunk.  Legyen szó a szemét leviteléről, a gyerek elhozataláról az oviból, az anyós meglátogatásáról, egy újabb projekt elvállalásáról, a kolléga kisegítéséről egy sürgős-fontos feladat során, egy újabb baráti kölcsönről, vagy – és most vissza a filmhez – egy röpke légyottról. 

Miközben bőszen mondjuk az igeneket, hogy megfeleljünk, ne féljünk, csak arról feledkezünk el, ami a legfontosabb, a saját igényeinkről.  Persze, a leckét jól megtanultuk miközben felnőtté cseperedtünk, segítettek benne tanárok, szülők, nagyszülők, szomszéd nénik, miegymás, hogy nem mondunk nemet, nincs ellenkezés, nem szájalunk, ülünk szépen a csipkés zokniban, talpig ünneplőben a homokozó szélén, miközben minden porcikánk saras akar lenni.  Amikor több igent mondunk, mint nemet, a lényeget hagyjuk figyelmen kívül.  Magunkat.  Az érdekeinket. Végső soron a boldogságunkat.  

Csak, hogy bizseregjen

Az, hogy hogyan mondjunk nemet sem sétagalopp, amíg készséggé nem válik az asszertivitás, a mikor azonban sokkal fontosabb.  A kedvenc mértékegységem a nemre az energia és most nem a Joule-ra gondolok.  Ha valamivel nem rezonál az energia, ha nem okoz teljes testes bizsergést és ordít igenért (angolosok előnyben, rákereshetnek a full body yes-re), akkor ott lehet tovább ásni.  Amikor minden összeáll, amikor a fej-szív-zsigerek is egyszerre bólogatnak, ott nincs helye a nemnek.  És ennek az ellentéte ugyanez.  Ha valamitől kiver a víz, ha nincs benne töltés, ha olyan, mint a döglött hal, ott nincs értelme azon morfondírozni, hogyan lehet mégis kirúzsozni a disznót, tejszínhabot fújni az ürülékre, mert előbbi attól még disznó marad, utóbbi meg csak sz@r.  Akárhonnan is nézem.  

Hogy a skála két vége között hogyan boldoguljunk, arra álljon itt néhány megfontolandó. Azaz…

Mikor lehet nem a nem?

• Ránézhetek, hogy az adott kérés, kérdés, döntési helyzet hogyan viszonyul ahhoz, amit az értékrendemnek tekintek.  Ha a fenntarthatóságot tűztem a zászlómra, akkor viszonylag egyszerűen mondok nemet egy fast-fashion kiruccanásra New Yorkba és vaskos igent a kézzel, mondjuk Tardon készült matyó csodákra.

• Hogy fogom érezni magamat, ha nemet mondok?  Az érzések lehetnek megbízható, vagy akár csalfa iránytűk is, abban azonban segítenek, hogy legalább tudatosítsuk őket.  Ha megkönnyebbülés vár a nap, illetve a nem végén, akkor nincs kérdés.  Ha ellenben frusztráltság, akkor érdemes tovább kutakodni, tényleg nem-e a nem.

• Ha tudjuk, mi az az élet, ami élni szeretne bennünk, kicsit racionálisabb gondolkodásúaknak, ha tisztában vagyunk a céljainkkal, akkor azt is láthatjuk, érezhetjük, hogy az adott válasz abba az irányba visz-e, vagy távolít.  Persze, itt is felülírhatjuk magunkat, ahogy nagyjából bármikor és bárhol, a lényeg, hogy tudatosan tegyük.

• Érdemes arra is ránézni, hogy mi lehet a legrosszabb dolog, ami történik, ha nemet mondunk.  Minden csoda három napig tart, vagy még annyi ideig sem, kivéve, ha a Kardashianokról van szó, de ők amúgy is napi szinten adnak csámcsogni valót.  Szóval, megharagszik az anyós, a szomszédasszony, a kolléga és akkor mi van?  Még az is lehet, hogy nem ez fog történni, hanem valahol, valaki kalapot emel, hogy végre volt vér az ember (lányának) a pucájába.

• Kérhetünk még időt, információt?  Az üdülési jogok fénykorában megtanultuk alaposan, hogy csak most, csak nekünk, egészen pontosan a bemutató végéig lehet igent mondani, különben bukjuk a kedvezményt, legyen szó árról, helyszínről, vagy időszakról.  Megtanultuk, hogy csak nyerhetünk azzal, hogy gyorsak vagyunk (nem pont…), miközben elfeledkeztünk arról a kétoldanyi csillag-apróbetűről, ami az ajánlat alján szerepelt.  Szóval, mi van akkor, ha nem mondunk azonnal igent, akkor sem, ha túl szép, hogy igaz legyen, mert akkor valószínűleg tényleg túl szép, hogy igaz legyen.  Az idő és az információ pedig érték, utóbbiról ódákat tudnának zengeni a GDPR-ban jártas jogászok.

• És a kedvenc kérdésem a végére:  mikor tisztelem magamat igazából?  Ha nemet mondok vagy, ha igent?

Mert az egész erről szól.  A bármi – jelen esetben nem – mondása azt jelenti, hogy igent mondasz.  Saját magadra.

Ránéznél, hogy mondjál jobban nemet? Gyere, foglalj időpontot.